4
Egyetlen művészet sem csupán a nagyokból táplálkozik. Ők sem nőhetnének meg a kisebbek nélkül,
az irodalomtörténet folyamatosságát ezek az utóbb kevéssé ismert vagy elismert szerzők tartják fenn.
Közülük válogatunk, hogy kiemeljük őket a feledésből. Legalább a tudat, tudatunk következő „kihagyásáig”.

                                                                                                                                                                        Dr. Bárdos László                                                                                                                                                                                  irodalomtörténész

Szerkesztő: Fetykó Judit
1897-1975
SZAKADJ KI SZÓ BELŐLEM

Szakadj ki szó belőlem, szakadj ki szó,
Szél lángjaként, akár a láng zászlaja,
Röpülj körül,
Siess, percig se várj!

Gyújtsd fel mind a szíveket,
Lazítsd az arcokat, emeld magasra a petyhüdt
Vagy zsebbenkotorászó,
Semmi holmikkal matató kezeket,
Kergesd a lábakat, akik legyűrt testvérek
Selymén szeretnek parádézni,
Akik belenyugosznak az aszfaltba,
Akik óvatosan kerülik a nemsima utat,
A szolgai, megtört, puha, alázatoskodó, ijedt,
Térdreborulni szokott,
Tétova lábakat kergesd, vezesd holnap szülendő utakra.
Legyél ököl, ki az arcokba vág,
Legyél mosoly, ki arcokat fényesít,
Legyél a fény, ki szemökkel nemz csodát,
Legyél a hang, ki elindítja a tengert,
Hogy elérjen ostoba, beteg, bolond, szegény,
Horpadt, csorba szívükhöz.
Legyél virág, legyél sóhajtenyér, ki bársonyt ad
Az elveszett gonosznak,
Legyél holdjuk, legyél utcakő, legyél:

Az élet, ki elébük toppan!

Ó, tárt kapu legyél, daloló betűkkel, tűzzel és pöröllyel.
Mindenütt másutt fekete űr,
Mindenütt másutt kábultság és vásár,
Mindenütt másutt hályogok, festett falak,
És beólmozott, színes ablakok.

Néked kell adni eget az agyukra,
Néked kell húzni igaz színt szemükre,
Néked kell kongatni hangot a torkukba, dallamot fülükbe,
Néked kell tenni való ízt ínyükre.
Szakadj ki szó belőlem, szakadj ki!

Csak azt mondd, ami van,
Csak azt fesd, ami él,
Csak azt add, ami ad.

Öntsed reájuk, amiből születtél,
Öntsed reájuk, amire találtál,
Öntsed reájuk, amire lettél.

Jöjjél úgy, miként az özönvíz,
Emeld fejed, mint a Himalája,
Kegyetlen és jóságos legyél.

És add, mi vagy, nékik, kik ténferegnek,
Szűk sikátorra szegeznek eget, szívet formálnak.
Fonnak drótvirágot,

S nagy agyagszobrot csinálva rongy kezekkel,
Kirakják mellén hideg aranypénzzel, az őrült szót,
a félelmetest:
Ember.

Szakadj ki szó belőlem, szakadj ki!
Talán holnapra te is megzápulsz,
Talán holnapra itt is rothadás,
Talán holnapra mi is ott ülünk hárfával, nagyképűn,
Valami ablak alatt,
Akták, csendőrök és szoknyák között,
Nagyszerű elmélet boltja szenteskedik felettünk
És te dadogsz, kiszabva, skatulyázva, hangsúlyozva,
Van élethivatása?
Szakadj ki szó és tépj magaddal engem,
Engem és lelkük a hit, élet felé!

1921
KÖNYÖRGÉS  KEDVESEMÉRT

Napok, akik elfolytok, hogy meg sem fürödhetem bennetek,
Órák, akik elsurrantok, hogy orcátokba sem nézhet szemem,
Én nem bánom, ha nékem mit sem adtok.

Az én kertemben csupasz fák szoktak állni,
Pörkölt a gyep s az ágyások hervadtak,
A színes gömb homályos és törött.

Én tűröm, hogy a magányosság karoljon belém,
Hogy a szürkeség kínáljon fürdővel,
Hogy a szomorúság szobájában üljek.

De ő, de ő!

Ó, napok, ti sietős vándorok,
És órák, ti az országúton egymást kergető követek,
Neki, neki hozzatok mindig ajándékot.
Egyik se felejtse el, egyik se közületek!
Egyetlen nap sem, egyetlen óra sem
És a szemüket kinyitó-lezáró percek is fogjanak össze.

Mindegyik simítsa szívét,
Hozzon friss vizet,
Vidámítsa őt,
Hintsen illatot,
Fessen képet,
Zengjen kósza dalt.

Egyik se felejtse el, egyik se közületek!

Mutassátok újra meg újra az eget,
A tükröt,
A színeket,
A folyót,
Az est árnyait,
Gyöngyöt és sóhajt,
Barna-szemmel a homályba-nézést,
Ünnepet, zenét, csillárt, bált, virágot.

De ugye nem, nem fogjátok elfelejteni, egyik sem,
Egy se közületek!

Mert lássátok, én felvont vállakkal tudok ülni
Csupaszon-mázolt rongy napok között,
Szobában, hivatalnok, vakult szavak alatt,
De ő, szegény, veszendő, oly bánat rá gondolni.
Jók lesztek Kedvesemhez?

1921
SÖTÉTEDIK

Sötétedik már, de még felemelem a hangom, hogy
meghallják társaim,
kik görnyedve topognak az úton, elveszve és reménytelenül.
Felemelem a hangom ez orkánzó szélben,
mely vihar előtt piszkot és szennyet kavar fel és
az arcunkba vágja,
hogy visszatántorodik a menetelő és arcát eltakarja!

Halljátok a hit és konokság hangját,
a meggyőződés hangja adjon erőt,
sem árulók, sem ostobák ne tántorítsanak meg benneteket!
A tiszta, növekvő fa testvérei vagytok,
a fészkét építő madár barátai vagytok ti,
a sorsáért harcoló vad maga vagytok ti,
barátaim, ti, mind, ne féljetek!
Amiért küzdünk az az igazság, amiért küzdünk az a nap,
amiért küzdünk az az élet,
a tiszta élet.
S az életet nem gyűrheti le senki.

1931
ÉLETRAJZ
VÁNDORLEGÉNY  DALOL

Az országúton ballagok a felhős ég alatt.
Kétoldalt a fák állanak kísérő sorfalat,
A táj komor és figyelő, a táj oly hallgatag.

Magam vagyok, elhagytak ők, barátok-többiek;
Én csak megyek a cél felé és énekelgetek.
Felelve a szív kérdésire s madár füttyinek.

Vihar szaggat vagy szél cibál, az utam folytatom,
Oly egyszerű, olyan szerény a léptem és dalom.
Kinek se kell, tudom én jól, magamnak akarom.

Ha szolgákkal találkozom, köszöntöm őket én,
Hisz megismeri egymást mind, a cseléd és szegény.
Ki birtokol, az arca más. Sima és kőkemény.

Éveimet itt élem le és itt is halok én.
Majd megpihenek egykoron az útnak peremén:
A földbe akkor bekapar egy más szegénylegény,

Ki vándorútján egyedül, mint én, úgy bandukol
És önmagának vigaszul füttyent, dúdol, dalol,
Nincsen háza, se kedvese, se otthona sehol.

Így ballagunk télből a nyár, a nyárból tél elé:
Az országúté vagyunk mi és a szegényeké.
A táj komor és figyelő – s megyünk a cél felé.

A cél felé, mit ellepett a vihar és a köd,
Mi itt fénylik bent valahol a homlokunk mögött,
Sok szent lett érte vértanú, lett kínzott, kötözött,

Szegények közt vándorlunk mi s vándorlásunk örök.

1935

Kattints, a kép nagyítható
Kattints, a kép nagyíthatóKattints, a kép nagyíthatóKattints, a kép nagyítható
Kattints, a kép nagyítható
NÉMELY   EURÓPAI   KÖLTŐHÖZ

Ki élni akar, megtanulja
Fojtott dühvel a hallgatást,
De van, aki megélni kíván
S imádva a tárgyat s falást,
Teli torokkal hozsannázza
Az aljasságot, elnyomást
És ül velük víg áldomást.

Aki tisztes és ember maradt,
Undorral hallgat s háborog,
Jaj neki, ha ügyetlen szóval
Tör ki és hangosan dohog.
Ó, jaj neki, ha mély jelképét
A gyomorról, amely korog,
Értik a hivatalnokok!

Légy hát a hízottak költője,
Dalolj rózsát és felleget,
Lásd, mennyi ügyes ifjú és vén
Kapott költői jelleget
S a kéz, mely díszt és díjakat ád,
Kegyesen vállonvereget –
Homlokod babérövezett.

Az éhesekről minek szólnál?
S a gyilkolásról ? Sohasem!
Inkább a hölgyről s csillagokról
Csacsogj ügyesen, kedvesen.
Halottakról és pusztulásról
Nem kérdez úgyse senki sem,
Cirpeltesd lantod édesen.

Ó, hogy értlek. Hogyan becsüllek!
Hangod dühtől nem háborog.
Ábrándozzál hát, te mély költő,
Szájadból mézes nyál csorog.
Soraid egyre csiszoltabbak.
…Késük fenik a gyilkosok…
Ó, dalolj hát, te fennkölt költő,
Szeretnek a hatalmasok
S babér díszíti homlokod!

1938

VOLTAM  ÉN  VAD

Voltam én vad és szertelen,
Gyújtottam máglyád, szerelem.

Égett a másik, égtem én
Éjeknek bíbor szegletén,

A vágy, a kéj, a gyötrelem...
Mellettem, mégis ellenem!

Vele és mégis ellene,
Pille illat, holdfény zene,

Karmok, fogak, a szívbe kés,
Kevés a sok, a sok kevés!

Odaadás és gyűlölet,
Társ szívet tép és ad szívet.

Káromló és édes szavak,
Minden tilos, minden szabad.

Hízelgő bársony, lágy selyem,
Elmúlt, elmúlt, emlékezem,
Távolról int,
Hátratekint,
Tűnt tünde, drága szerelem…

1957

BALATONSZÁRSZÓ,  1937.  DECEMBER 5.

A kaposvári királyi ügyész megadta az engedélyt
a temetésre,
Kitűzték hát a fakeresztet és felírták rá:
Itt nyugszik József Attila, élt 32 évet.
Pestről sietve-jött barátok állták körül,
meg fejkendős asszonyok,
Nehézöklű földművesek ...
Némán faggatták az ifjú idegent, aki a falujukba tévedt.

A száraz hidegben vékonyan szállott a sirató dallam,
Leánykák, legénykék didergő kórusa énekelt.
A szikárkedvű égen bomló felhők úsztak,
Árnyékba borultak: sötét varjak szárnyaltak a sárga mező felett.

Te pedig, töprengő, édes-szavú, te
Már elindultál halottaink előtt, eltorlaszolni az utat...
Hiába tetted? Milliók követtek!
De szavaddal hullott, kicsírázott a mag!

Virág, virág, fagyot-leküzdő élet,
Gyönyörű szép szíved termése mindent eláraszt,
Kik még nem nőttünk hozzád, élet-halálodhoz,
Viseljük, kiáltjuk a vádat, a vádad!

1957

A TŰZLILIOM

Hat éves múltam éppen, lehet hatvanhat éves,
nyújtóztam egy nagyot,
és a szivárványról, az ég közepéről
letéptem a tűzliliomot.
A mellemre tűztem,
és elindultam a pokol kutyái
és az irattárak hiénái ellen
így, tűzliliommal a szívemen.

A délsziget párductestű leánya kérte
de én nem adtam!
Észak csepegtett-méz szőke hableánya könyörgött,
de én nem adtam!
Lesütött-szemű erdőben bolyongó,
bánatos, tépett ruhájú
kérte a tűzliliomot,
neki odaadtam.
Azóta csupaszon állok, itt,
mezítelen szívvel.

1962

„KÉSEI SIRATÓ”

Ki túl vagy kínon, örömön,
Attila, neved dünnyögöm!

Lebegsz a magas ormokon,
Attila, neved mormolom!

Szívemhez, hogy nem vontalak,
Mért nem mondtam: nem, nem szabad!

Ha tettem volna csak csekélyt,
Hogy elűzhessed azt az éjt,

Enyhíteni az éjszakát,
Karmos emlék, kínoz a vád!

Ha vállad átkarolom én,
A rettenetnek küszöbén,

S kérlellek: ne hagyj minket el...
Nem védem magam semmivel...

Hogy akkor is tán megteszi,
Ez nem tud engem menteni.

Megbánás, önvád, bűntudat.
Ostoba, hiába szavak...

Késő sirató, jól tudom.
Attila, neved mormolom.

1962 november

Holló László: Kaszáló parasztok.
Az alanti szerző nevére kattintva az előző számokban közölt gazdag válogatás olvasható.
...