Szépirodalmi Folyóirat
"Szépszó és Értelem"
2012. január 20.
XI. évfolyam 1. szám.
"Nagyobb igaza sohse volt népnek, Hitványabb Nérók még seholse éltek." Ady


KÖNYVAJÁNLÓ
TARTALOM
Max Bruch
Skót Fantazia
Prelude
Montreal Symphony Orchestra
Mario Bernardi vezényel
James Ehnes hegedű
l
Szerkesztő, próza: Kaskötő István
Szerkesztő, versek: Kamarás Klára
Ódor György
Mélysötét
Az év homokja mind lepergett.
Helyén sivár üresség maradt.
Jó volna reménykedni, bízni,
nem támasztani grafittis falat.
De mi mégis itt álldogálunk,
városaink felfeslő szegélyén.
Mindenki a múló idő rabja;
lepergett a film, s az év homokja,
csak a sivár űr ásít, ami megmaradt.

Politikusaink elárultak minket.
Nincs már itt hit, remény.
A krisztusi szeretet elillant régen.
Csak a tömjénfüst tömény.
A családapák szerszámnyél helyett
kábultan szorongatnak poharat,
segíteni nem segít rajtuk az állam,
ígéret van, de nincs valós akarat.

Az ország hajója süllyedőben.
A kapitány, s a tisztikar
már nem törődik, csak a lével,
amit magának még innen kifacsar.
Őket megmenti a mentőhelikopter,
a banki tartalékkal teli koffer;
csörren a pezsgőspohár…
lassan teljes már a kép.
A hajdan büszke honban átkozódva,
öklét hasztalan az egek felé rázva,
de még mindig sült galambra
vár a becsapott, istenadta nép.

Állam és bank fosztogat minket,
és még sok más garázda…
Miről is írjak még? Olyan mindegy!
Homlokomon mélyül a barázda.

Kajuk Gyula
Magyarhonban 2011 végén
Őrület van. Vastag lepel takarja
a Holdat, s minden csillagot.
Harapni lehet, dőlni e falnak,
a lábam ujjáig sem láthatok.
Hová lépek? Fogalmam sincs,
minden oly kegyetlen, roppanós,
ebből érzem, vagyok is itt,
meg nem is: egy élő halott.

Eltakar mindent a gőg kabátja.
Gyertyányi fény sem világít,
sehol egy pont, sehol egy lámpa.
A szám szép szabadságot ásít,
szeretném, de tátogni sem szabad,
kezemen bilincs, fejemre szitok,
társaim százával megfagynak,
a sóhaj is elszáll, a szó súlytalan.
Saját ölembe hajthatom fejem,
mindegy, kinyitom-becsukom szemem,
vagy szólásszabadságért éhezem,
elárvereznek, nincs már hitelem
a világban. Szégyenkezhetek.

Ott, valahol egy fennkölt zsinatban
esznek-isznak, rajtunk nevetnek,
mit nevetnek, röhögnek, vigadnak,
most mulatják el az ország-nincset,
naponta szegény-törvényt faragnak,
sosem tudják meg, valakiknek
úgy ver itt lent a szíve, mint a vaknak.

Nem érdekes. Úgy tűnik, lassan vége.
Az élettelennek, éles kőnek,
homoknak, surranó lepedőnek,
vége a húsnak, bármi ölelésnek,
vége a végnek. Már nincs eredete.
Holt szabadság zuhan keblemre.

Valami nagyon fáj. Talán egy emlék.
Mintha félnék, holnap visszatér,
meggyújt egy kicsike pontot,
s eltűnik e gyűlölt, átkozott rendiség,
elillan, szétfoszlik, vagy épp elég.
(Akasztófa állt és fegyver ropogott.)
Aki megélte, ő tudja: ki van kiért.
Elég a jelenből! Elég, ha mondom!

Kihunyt a fény, a szent Karácsony fénye.
Nem zúg a szilveszteri hangzavar.
Hó hull szemétre, papírtrombitákra.
Ez január, mely mindent eltakar!

Kijózanodva állunk, és tűnődünk,
mit hoz az új év, lesz-e majd meleg
szoba a kemény fagyok idejére?
Jut e  fedél, kenyér mindenkinek?

Ki híd alatt hál, a párnája újság,
és takarója színes pártplakát,
annak hiába kántálsz szép Újévet...
Állj félre költő, mert csak köpne rád!


Kamarás Klára
Január
Messzire kerüld el a hajbókolókat!
Ne hagyd az árnyaknak, hogy megkísértsenek!
Engedd szabadjára híres légiódat,
Emberhúsra éhes csillogó fegyvered!

Ha győzni indultál, gyújtsd fel a hajókat!
ne kérkedj, ne vádolj, végezd a dolgodat,
öljed halomra a csöppnyi csecsszopókat!
Hogyha halni készülsz, ássad a sírodat!


Lesz, aki eltemet, hogyha elpatkoltam!
Pénzért, hatalomért minek ölnék embert?!
Büszke vagyok arra, amit megalkottam!
Győzni úgy is lehet, ha nem fogok fegyvert.

A szemedbe nézek, láthatod az arcom!
Akik rólam szólnak, igazat mondanak!
Árnyak nem kísérnek, tiszta fejjel alszom:
az én hadseregem a vasba vert szavak.

Bittner János
Alexandros és Diogenés tanácsai
Még szám vagyok
a világ történelmében
és ha csak szám vagyok
egy aktakupacban…
kit érdekel:
mily színt, zenét, verset,
illatot, táncot, ételt,
italt… szeretek?
– Szilánkossá törik-e a csend
körülöttem és bennem? –
Van-e gyümölcs az asztalomon?
A szerényen meghúzódó
kerek kenyérkosár mellett,
hol pöffeszkedik a meleg kenyér
kockás ruhával lefedve,
nem mindenkinek jut belőle elég
az ember egyre nehezebben él!
de sok mindent remél,
s közben „életet” cserél.
Ha már szám sem vagyok
akkor:
elcsitul lelkem,
mint szunnyadó madárdal,
semmi sem verheti fel álmát
és csendes, békés nyugodalmát.
Szabó Aida
Egy szám vagyok
Nincs
kényelmetlenebb
az elhagyott barátnál,
emléke lándzsahegy:
naponta többször átjár,
szavait csavarod,
igazát tagadod,
elutasítod magadból,
amit ő elfogadott.

Nincs kényesebb dolog
az önigazolásnál,
naponta meginog,
akár szélfútta nádszál,
hajlik a víz felé,
hajlik a part felé,
nyugtatása reszketeg, mint
vízben úszó fellegé.

Nincsen magányosabb
a lelkiismeretnél,
nem falkában harap,
nem sokszorozza testvér,
mégis ezer felől
érzed, hogy meggyötör,
ezerszer húsodba tép, de
meg nem öl, jaj, meg nem öl!
Baranyi Ferenc
NINCS
Régi történet, manapság ilyesmi már nem fordul elő.
A kamaszok a Szent István parkban ultiztak. Ketten a padon ültek, a harmadik, egy elálló fülű, borzas hajú siheder a pad előtt guggolva várta a leosztást, amikor odalépett mellé a tíz éves fiú.
- Adj egy forintot! – mondta a szeplős képű gyerek.
A guggoló kamasz felkapta fejét. Bosszantotta a rossz lapjárás, meg az is, hogy nyurga fickó létére éppen neki kellett kényelmetlen pózban gubbasztani. Ingerülten szólt vissza:
- Kérj anyádtól.
Ha az olyan egyszerűen menne, gondolta a gyerek. Valahányszor pénz kellett neki valamire, apja mogorván az anyjához küldte, aki meg rögtön kiverte a patáliát: mire már megint te istenátka, úgy szórod a pénzt, mintha anyád lopná valahonnan. Pedig ritkán kért és akkor sem sokat. Télen szinte semmit, iskola után rendszerint a meleg kályha mellett kucorgott a lakásként használt Sziget utcai üzlethelységben. Mire kellett volna? De most nyár volt, vakáció, ideje engedte, mehetett volna strandra, esős időben moziba, de egyikre sem volt miből. Maradt hát a park, ami ingyen kínálta magát, egy labdát mindig tudtak szerezni valahonnan. Ha meg nem, hát ott őgyelgett az idősebb fiúk körül, lesve szavukat, ugrásra készen, ha kérnek valamit.         Most ő kért.
                                                                        tovább>>>
Bányai Tamás
Kérni nem szégyen

Magamra nézni, és magamba,
a tükröket magam elé tartva:

mutatják arcaim, álarcaim
formáit; bőrömbe égett ráncain
utak megkövült lábnyomát,

réseit, ahogy az idő billen át
kitárulkozásból lejtmenetbe,

az alkotás, a konok akarás
erőit, ahol már kirí a kopás,

hitek, kételyek csámpás cipőit,
a késztetés, a megszokás rugóit,

ahogy töpörödik a képzelet fája,
a végtelennek újra lesz határa,

ők külön- külön arcai a létnek!

e magamba vésett tükörképnek
állok modellt még napra- nap;
állok kifaragva, mint a kő,

arcaimban, hogy engem lássanak,
s kutatom, van e még teremtő idő...

Szombathely, 2011 november 21.




Koosán Ildikó
Arcaim

Ma este felkért a Szél,
hogy táncoljak vele.

Bár kedvem nem volt hozzá
győzött az ereje.
Elragadott az űrbe,
lángolt a telihold
táncoltunk határokon át,
hol balalajka szólt.
Táncoltunk
Himalája csúcsán
és lavinák között,
vert arany hídon át
az Óceán fölött.
Aludtak lent az utcák
házak, sikátorok
ámulva néztek ránk
az éji vándorok.
Vélték, hogy néma táncunk
csak kósza látomás,
és semmi más – csupán,
lidérces álmodás.
Amikor haza értem
várt rám a nagy magány.

Az egész éji táncot
- csak álmodtam talán?
1933-2007
G. Ferenczy Hanna
Éji tánc

Úgy szeretnék mosolyt csalni az arcodra!
Ha ott lennék, megérinteném vésett gondgödreidet,
meleg suttogással oltanám síró tüzeidet,
omló hajzuhatag alól keresném elő
rekedt idegenre záródó némaságod,
mondanék szépet, okosat, főleg sutát,
meg, hogy csak nekem higgy KEDVES,
hagyd az önzőt, meg a butát,
s ha rám figyelsz, ha csak azt,
ki hallásodat megérdemli,
akkor törölhetném ki szívedből,
a tajtékos, gyilkos morgó dübörgést,
a sötét, dermedt, hullámzó üvöltést,
hogy emberi érzelemmé simuljon minden
elsiratott álmod, emlékké váljék a tegnap
dicsővé, napfényessé a holnap.
A pillanat? Már mindegy!
Rám figyelj, én is azt teszem!

Végh Sándor
Vigasztaló

l
..
Következő oldal>>>
Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható
Kattints, a kép nagyíthatóKattints, a kép nagyíthatóKattints, a kép nagyítható
Kattints, a kép nagyítható
festőművész
2.oldal
próza, versek
3.oldal
próza, versek
4.oldal
elfeledettek
5.oldal
klasszikusaink
6.oldal
gondolatok
Bárdos László:
Példázat magamról
Bodó Csiba Gizella:
Régi téli történet
Juhász Ferenc: Fekete páva
Kaskötő István:
Miska bácsi megmagyarázza...
Ketykó István: Verébsirató
Lehoczki Károly: Hidegben
Lelkes Miklós: A hegy elment
Németh Tibor: Vagyunk
Nógrádi Gábor: Közép-Európa
Péter Erika: Ballada
Uhrman Iván: Cinikus rapszódia
Baka István: Téli út
Debreczeny György:
háromszor húzom majd ki
Fetykó Judit: Valami hóféle…
Forgács László:
Minden este ugyanaz
Kőltő Nagy Imre:
Az álmok fakírja a nap előtt
Millei Ilona: Emlékeztető
Pethes Mária: Biztató
Rózsa András: szorítóban
Sárközi László:
Mindörökké szeretlek
Varga Tibor: Reng a szikla
Zsidov Magdolna:
Hol volt, hol nem vol

Nádass József
versek
Tóth Árpád
versek
Csernok Attila
Emlékeink  .
l