l
3
Következő oldal>>>
...
sasszé a létért
ez már a hetedik menet

terelve kötélkarámba
fényre tapadva
bódítva ökölviadalra
vicsorítva e tócsányi pokol
zárt őrületére

mikor lesz vége

üss

ez még csak a tízedik menet
és nincs semerre könyörület

üss

zajból szőtt burok
lepedőfehér tér suhog
és kétszer két ököl
a győzelemre tör

üss

ez az utolsó menet
két szempárban szemez a rettenet
mégsem feledheted
a szorító üzenetét
a sors elől nincs kettős fedezék

üss

gongszó
harsan az üdv trombitája
a végső remény
a lélek átszáll a szorító kötelén
és csak száll száll a mennybolton át
habzsolva
a súlytalanság édes állapotát




Rózsa András
szorítóban
Pethes Mária
Biztató
Somogyi Tibor táncpedagógusnak

Mester
A Gondolat ősszel
költöző madár
égövet váltó turista
A bizalom fennakad
és ronggyá foszlik a
tél kard-ágain

A szellem szétporladó asztalára
dőlve ürítsünk poharat a nyárra
Érdemtelenül közölt költők diadalára
Fuldokló hitünkre
Felszikrázó szerelmeinkre
Az elzúgó tehervonat elé zuhant árvaság emlékére
Megtörhetetlenségünkre
Szépségünket tékozló időre
Csillogó gyermek szemekre
És míg a lépést bírja a láb
Táncolj táncolj cudar világ
Bajnak nem baj, hogy eltűntek mellőled a fiatal évek, nem veszteség az öregség, mégis ábrándozol, jobb lett volna fiatalnak maradni, de igazán vigaszt, az tud nyújtani, ha őszülő fejjel még előkúsznak az emlékeid, amelyek visszalopnak a szívedbe néhány soha el nem felejthető pillanatot. Az emlék csodabogár, elzavarod és ismét ott terem, megül egy sarokban, néz szembe veled, fél, tart tőle, hogy elhessegeted. Nem, dehogy, az emléket sem, de őt, a bogarat sem. Maradjanak mindketten veled. Így jó, ez az élet, a bogaras emlékekkel együtt.
El lehet felejteni azt, amit a forró, sózott zsírral töltött serpenyő, a gőzölgő sült krumpli illata beleírt az emberbe? Téli estéken, ha ízt és hangulatot együtt akartak, készültek erre. Az apa hámozta meg a krumplit, tálkába kupacolta, az anya gyertyát gyújtott, az ünnepi lakomához, ünnepi hangulat illett. A gyerek még apró lányka, szőke, haja fényes, sárga, úgy vonta körbe arcát, mint délben a Nap sugara az érett búzatáblát.
                                                                        tovább>>>
Zsidov Magdolna
Hol volt, hol nem volt
Зимняя дорога

Téli út. Cuppog a hó Isten
Ködnemezcsizmája alatt.
Napokká dermednek a röpke
Pillanatok, amerre elhalad.

Az én csizmám lyukas. A hólé
Nyelvével körülnyalogat,
Megízlel - jó lennék-e estebédre
A fagyhalál falkáinak?

Köröttem varjak. Mint a tű, jár
Nagy sárga csőrük - fércelik
Vetések elnyűtt, oldalgombos ingét,
Majd bosszankodva szétszedik.

S alóla kitetszik Oroszhon
Már hullafoltos mellkasa,
Kurgán emelkedik - a bomlás
Gázaitól felfúvódott hasa.

Téli út. Nagyokat cuppant a hó,
Amerre Isten elhalad.
Elfehéredett száj a vidék - csókját
A csizmatalphoz tapasztja a fagy.
1948-1995
Baka István
Téli út
Önkielégít.
Saját
kezével
teljesíti be,
bűnös
vágyait
a kádban.
Mint
minden
este.

Mellé
fekszik.
Számára
már
idegen.
Nézik a
tévét.
Mint
minden
este.

Sorozat,
reality –show.
Falnak fordul.
Átkapcsol,
sport,
legalább
izgul.
Mint
minden
este.

Nem
beszélnek.
Jobb is
így.
Egymás nélkül
telik el
életük.
Mint
minden
este.


Forgács László
Minden este ugyanaz
Kattints, a kép nagyítható
Kattints, a kép nagyíthatóKattints, a kép nagyíthatóKattints, a kép nagyítható
Kattints, a kép nagyítható
Mint ki elzuhant, és elalélt,
s felneszelt ott, ahol a lét
első hangjára nyitotta ki szemét,
mint ki felállt - még tántorog,
még hangtalan az elszorult torok,
álmait marják boncos komondorok,
úgy nézek űzött magamra itt,
hol emlékeimben felvisít
a gyermek, ha vére cseppje csordul,
idegen arcok bámulják mordul;
hát ez meg kiféle szerzet,
miféle fán vagy bokron termett,
s mikor?
Miféle súly görnyeszti vállát,
miféle kor?

A hegy, mint koporsófedél
rejti az ősök homlokát,
s míg futottam űzve, tépve
megannyi tüskön, bokron át,
hányan húzták itt magukra
azt a dunnát,
mely már örökké melegít
egy végtelen, holt éjszakát!

Menni, csak menni nyughatatlan,
kőről kőre hágni a hegy oldalán,
hát amint vissza, letekintek, látom;
kínjában vonaglik a táj,
lépteim nem szenvedheti,
aki őt régen, hűtlen idehagytam,
többé már nem lehet honom itt,
a csúcsi szikla reng alattam.

A sírás is megérkezik.
Varga Tibor
Reng a szikla
Fetykó Judit
Valami hóféle…
Oly szürke, egyhangú a táj,
Valami hóféle szitál,
Finoman lepi a tájat,
Úgy szitálgat, úgy szitálgat…

Mindörökké szeretlek
habár köztünk áll egy világ,
mint az oceán árnya...

Zöld s földszín szemed árja
mit körbeölel retinám
az éj s fekete tenger.

Csillag gyanánt belehullsz,
és mélysége magába zár:
kőltőt szeretni nehéz;

mert a mélyben velem élsz
bár megfagysz, még tiéd a nyár,
nélküle élsz, velem múlsz.

Magányom váljék röggé,
versem, őrizd fura párunk
s legyen enyém az átka,

várj, bár óceán árja,
bőlcső s kereszt, közös álmunk
megtart, fog mindörökké...

2001. augusztus 19

Kőltő Nagy Imre
Az álmok fakírja a nap előtt
kihúzott szarvasbogár
aszfalt szalmakalap és vers
háromszor húzom majd ki
a versből a szarvasbogarat
mert valahogy nem illik bele

a forró aszfaltba ragadt
én meg fogtam a bicskát
és kiszabadítottam
beleraktam a szalmakalapba
de abba is beleakadt

visszavittem a bokrok közé
utána mentünk fel a hídközépig
pedig nem látszott a híd
és nem is tudtam hogy ott van
de hát kérészekről írom a verset

képrészekről

fényképeztem volna a kérészeket
ha tudtam volna fényképezni én
nincs is nálam sosem a gép
a hídon vasból lesz a korlát
és nekidőlünk majd ha odaérünk

ácsorogtunk a hídon
képrészeken virágzott a tisza
este két-három hosszúlépés
két-három cigaretta
és elkészül ez a vers is

háromszor húzom ki belőle
a szarvasbogarat
de mindig újra beleakad
átéljük mindig újra meg újra
a szalmakalapot

rá-ráütünk a híd vasára

Debreczeny György
háromszor húzom majd ki
Szívem vérzik, az arcom ködös,
roskadt viskók árnyain járok,
süvegemen könnyes pókháló
leng, s kezemben kővé vált átok

sötétlik, és görcsös botomon
dermedt gyíkot rejt a tarisznyám,
s én az álmok póri fakírja
lobogtatom a lelkemet tisztán.

Mint halott pór arcán a mécsfény,
úgy lobog most a lelkem lángja,
két tört szemem sírástól fáradt
pórasszonyok álmait látja.

Lépkedek pocsolyák partján,
panaszt tenni megyek a Naphoz,
hogy nincs fény a vályogviskókban, —
és elhívom minden ablakhoz.

Ködös arccal elébe állok,
s megmutatom kővé vált átkom,
az udvarán leszúrom botom,
hadd lengjen ott rajta az álmom.

Eleresztem gyíkom előtte,
hadd lássa, hogy a kis gyík fázik,
hogy dér hull a magyar mezőkön,
akkor is, ha lángja szikrázik…

Szívem vérzik, ködös az arcom,
de ha majd a panaszom zengem:
szivárvány leng a mezők felett —
mert lángra gyúl minden könnycseppem.
Sárközi László
Mindörökké szeretlek
1896-1942

...
Már nem tudom, milyen volt.
Rend volt, béke, és tombolt a nyár,
zöld ragyogott a kéklő ég alatt,
szőke haját fonta a céda határ.

Már nem tudom, milyen volt.
Talán csak álom, ábránd, édes képzelet,
hogy könnyű táncát lejtette az alkony,
s végtelennek hittük a múló életet.

Már nem tudom, milyen volt.
Sorsunk szövőszékén elszakadt a szál.
Sár van, hideg és acélos az este.
Már nem tudom, milyen volt,                                  
                                    ...milyen volt a nyár.

Millei Ilona
Emlékeztető
Kattints, a kép nagyítható
Kattints, a kép nagyíthatóKattints, a kép nagyíthatóKattints, a kép nagyítható
Kattints, a kép nagyítható
Holló László: Tanyán.
Holló László: Lakodalmasok.